Szóval az van, hogy van egy állásom. Jó kis állás, szeretem, nagyjából egy hónapja dolgozok itt, és egészen érdekes feladataim vannak. A legújabb az, hogy, mivel marketinges vagyok, olvassam a női magazinokat, és figyeljem a konkurencia hirdetéseit, elemezzem őket, ez szupi, meg érdekes meg valljuk be nem is megerőltető. Viszont. Tény, hogy én utoljára 13 évesen fogtam valami női magazinnak titulált dolgot a kezemben, IM, vagy BRAVO vagy mi az isten volt a neve, csodás volt, folyton csak a szex rovatot olvastam el belőle, meg hát nem akartam kilógni a 13 éves lányok táborából, nekem is kellett valami, még akkor is, ha lerohasztotta az agyam. És hát eltelt 10 év… 23 voltam pont egy hete, és újra itt vannak a női magazinok. Mivel mindig csak a címlapot olvastam el egy-egy buszmegállóban a hirdetést látva, így nagyjából megvolt, hogy még mindig diéta, és túl hypeolt amcsi pasik, és a női orzgamus, és sminkek meg “trendi” cuccok fognak fogadni, de azért erre nem voltam felkészülve. 

Ahogy kinyitottam az újságot óriási 3 oldalas fürdőruha hirdetés nézett velem szembe, de a fürdőruhát meg sem tudtam nézni, mert a modell olyan pofátlanul ki volt photoshopolva (továbbiakban PS), hogy egyből be is csuktam az újságot. Szörnyű! Nem irigy vagyok, mert nincs mire, mert nincs bajom a saját testemmel, ami nőként manapság “fura” dolognak számít, de erről később. Szóval erőt véve magamon és újra kinyitva az újságot 4-en is végig küzdöttem magamat, szépen kis post it-okat hagyva a kommentjeimmel a versenytársak hirdetéseinél. De ahhoz, hogy ezeket megtaláljam, legalább a képeket végig kellett nézzem, és a címsorokat elolvassam, a hirdetésekhez mellékelt “jó tanácsokat” pedig az elejétől a végéig el kellett olvassam. Megdöbbentem. Eddig is tudtam, hogy a szakmám nem éppen a legetikusabb, hiszen ráveszünk téged, hogy szarul érezd magad azért, hogy megvedd a dolgainkat, amivel mi jól megszedjük magunkat, és te nem leszel hosszútávon sokkal boldogabb, mert bizony az a diéta, krém, tusfürdő, ruha, bármi nem fog téged ki PS-olni, és nem fogsz soha úgy kinézni, mint a képen a modell. 

Kicsit értek a PS-hoz, magamat is gyakran szoktam saját kampányokhoz retusálgatni, tudjátok karikás szemek, fény és színegyensúly, bőrhibák, fényes homlok, nem teljesen egyenletes haj szín, fehérebb fogak és egyéb ilyen apróságok, szóval azért tudok egy-két dolgot, de messze állok attól, hogy PS mágus legyek. Tény jobban tettszem magamnak a retus után, mert úgy nézek kin, mint aki alszik rendesen, de sosem csinálok drasztikus változtatásokat, nem nyúlok a “testemhez”. Nem leszek magasabb, csinosabb, nem lesznek nagyobb melleim, nem változtatom meg a szemem színét és egyebek. De ami a magazinokban van az botrányos. Sajnálom a nőket, a lányokat, a mai 13 éveseket, az anyukákat és apukákat, akinek szembesülni kell azzal, hogy mit tesz magával a gyerekük azért, hogy egy lehetetlen képre hasonlítson. A bőrük hibátlan, gyönyörű barna, vékonyak, a szemük olyan kék, hogy csoda hogy ki lehet a színkódokkal keverni, a melleik feszesek és kerekek, irreálisan nagyok a testalkatukhoz képest, ami persze lehet beállítás, PS, genetika, de azért a többségünk nem így néz ki. A fenekük kerek, feszes, mintha nem is bőr borítaná a testüket hanem valami festék, valami selyemszerű anyag, nem is emberiek. 

Lehet az mondani, hogy irigykedek, de én nem ezt érzem. Nem véletlen nem olvastam sosem ezeket a butító magazinokat, van köztük olyan, aminek azért van némi tartalma, de én inkább a BBC News féle lány vagyok, meg olyan, aki inkább mindennek 5 helyen utána keres, mert senki sem teljesen objektív. Mindenhol azt látod, hogy diétázz, és csinálj 5 féle gyakorlatot, és akkor majd így június közepén te majd a bikiniszezonra a nagyon jó formában leszel, meg úgy fogsz kinézni, mint az a nő a képen, aki feltehetőleg már évek óta edz, vagy szépen ki van retusálva. Gyerekkorom óta sportolok, és ha valamit megtanultam az az, hogy a változáshoz idő kell, kitartás, alázatos munka, és 2 hét alatt a tepsi seggből semmi nem csinál neked olyan kerek feneket, mint amilyen egy atlétának van. Próbálkozni azért lehet, hátha megtetszik, és még a végén novemberben is csinálni fogod. Nem tudok azonosulni ezzel, sajnálom! 

Várj… Nem. Egy kicsit sem sajnálom! Lehet azt mondani, hogy fura lány vagyok, meg hogy nem vagyok olyan igazi nő, mert hogy nem panaszkodom a súlyomról, nem diétázok, nem tudom milyen az amikor az alapozó lefolyik az arcomról, vagy amikor a szempillaspirálom becsomósodik. 23 éves vagyok és soha nem diétáztam még, nincs bajom azzal, ahogy kinézek, szeretem a testem, persze nem tökéletes, tudok olyat mondani, amin változtatnék, de azért mégis csak az vagyok én. Egy dologgal van bajom és az a súlyom. Sovány vagyok. Az emberek 99%-a azt mondja, hogy csinos, de aki ismer és látott 1-2 évvel ezelőtt az tudja, hogy nem így van, hogy kifejezetten sovány vagyok, és most akkor azt gondolod, hogy jaj, mert biztos nem eszik, meg csak annyit, mint egy madár, mert hízni könnyű, mert hízni mindenki tud. Ez nem igaz! Valóban az emberek nagy része tud hízni, és könnyebben, mint leadni azokat a kilókat, de hát az ő genetikájuk ilyen, az enyém meg nem. Ezzel nincs semmi baj, de én azt mondom bárcsak híznék 3 kilót, ő azt, hogy bárcsak fogyna 3-at, mégis az ő problémája, probléma az enyém meg csak hiszti, meg nyávogás, meg jaj ,fogjam már be, amúgy is vékony vagyok, mit rinyálok, miért akarok olyan jól kinézni? Nem “olyan jól” meg “ennél is jobban” akarok kinézni! Azt akarom, hogy ne kelljen rosszul éreznek magam, amikor egy xs-es ruha eláll tőlem, amikor leesik rólam, amikor bő, azt akarom, hogy ne érezzem magam soványnak. Persze, ha én ezt szóvá merem tenni, hogy vettem egy xs-es nadrágot, és mivel lapos a hasam, az meg magasított derekú, ezért eláll tőlem, még övvel is!!!, akkor le vagyon szólva, meg megkapom, hogy fogjam be, és ne nyávogjak, vegyek fel egy kardigánt és az meg eltakarja. akkor most üzenem minden nőnek, aki 3 kilót szeretne leadni, hogy ne rinyáljanak, vegyenek fel egy kardigánt, és akkor majd nem látszik! 

Ezért gyűlölöm nőként a nőket, ezért nem töltök velük időt, csak igen kevéssel, azokkal, akik nem panaszkodnak arról, hogy lefolyt az alapozójuk, mert amúgy olyan pofátlan is vagyok, hogy szép a bőröm, és nem kell sminkeljek, mert nem kell eltakarjak semmit, és nem akarok máshogy kinézni. Mert, én hallgatom azt, hogy ő már megint felszedett 2 kilót, hát világvége, komolyan, de ha én megszólalok, hogy fogytam 2-t, mert a stressztől és fogyok, nagyon keményen sajnos, akkor megkapom, hogy milyen jó nekem, és hogy jaj, ne panaszkodjak már, inkább örüljek, hogy fogytam, mert ő hogy örülne neki. És tudod nem vagyok az a típus, aki befogja, és ilyenkor megjegyzem, hogy ő meg annak, hogy hízott, és akkor mindenki megdöbben, hogy én ezt hogy merem. És ő? És te? És mindenki más? Mert soványnak lenne olyan jó? Mert úgyis csak enni kell, és akkor majd hízol? Mert egy vékony lánynak azt mondhatod, hogy edd meg még azt a sütit, rád fér, de ha egy olyannak mondod, aki nem olyan vékony, hogy nem kéne azt már megenned, mert nem hiányzik neked, akkor te egy büdös tapló vagy, mert lekövérezted. Jah, le bizony! De azt a másikat meg lesoványoztad, és lehet, hogy már megszokta, de attól még ugyanúgy rosszul esik, csak társadalmilag nem elfogadott, hogy ennek hangot is adjunk, mert mi úgyis vékonyak vagyunk fogjuk be. 

Az nem számít, hogy milyen szigorú étrenden vagyok, hogy mennyit edzek, hogy mennyi időt, pénzt és energiát ölök abba, hogy végre ne essen már le rólam a ruha, hogy ne szomorodjak el, amikor a mérlegre állok, egy ugyan azt érzem, amit egy olyan nő, aki fogyni akar. Még mindig nem sikerült, még mindig nem annyit mutat a mérleg, mint szeretném, nem úgy áll rajtam a ruha, még mindig látszanak itt-ott a csontjaim. Nem anorexiás vagyok,  félreértés ne essék, csak vékony. Nagyon vékony. De én nekem ezzel nem elfogadott, hogy problémám legyen, főleg akkor, ha mellé még sokat, pofátlanul sokat is eszek, mert én kapjam be, hogy nem hízok. Pedig, ugyan úgy fáj ráállni arra a rohadt mérlegre, mert mindig ugyanazt mondja: Még mindig sovány vagy! 

Szóval, nőként, nőknek erről nem beszélhetsz, mert egyszerűen nem fognak szeretni, “fura” leszel, és nem fogsz tudni beilleszkedni a “csoportba”, ahova be kéne, mert a munkahelyeden, a suliban van, hogy nem választhatsz, hogy kikkel ülsz egy irodába, egy osztályba, és ha bizony te 9 olyan nővel vagy összezárva, akik nem szeretik a testük, és fogyni akarnak, akkor te nem fogsz oda soha beilleni, és mindig rosszul fogod érezni magad. Aztán kitalálsz problémákat, hogy hasonlíts rájuk, hogy te is tudj mondani valamit, de általában nem vesznek komolyan, mert te hogy mersz nekik a fogyásodról panaszkodni, amikor ő éppen évek óta azzal a plusz 3 kilóval küzd… ÉN IS! 

Szóval, ezért utálom nőként a nőket, ezért töltöm az időm nagy részét férfiakkal, és azon kevés nővel, akik ugyanúgy értetlenül állnak ezelőtt a jelenség előtt, vagy legalább annyira leszarják az alapozót, mint én. Aztán megkapom, hogy micsoda pasi hajhász vagyok, meg, hogy engem a pasik, hogy szeretnek, biztos azért, mert vékony vagyok. Biztos. Mert szegény férfiaknak más sem számít, csak, hogy milyen a derék bőséged. Az, hogy értelmes vagy, hogy nem kell veled a tipikus női hülyeségekről beszélni, hogy kritikus vagy a saját nemeddel szemben, és nevetsz magatokon, és hogy esetleg nem vagy a női magazinokban olvasottak rajba, és más vagy, az nem számít. Én ezeket rendszerint megkapom, hogy engem, hogy szeretnek a férfiak, és hogy milyen fura, hogy milyen könnyen jóban leszek velük. Nem fura. Sosem volt az. A legjobb barátaim mindig fiúk voltak, mindig több fiúbarátom volt mint lány, mindig velük vettem körbe magam, és teszem még mindig, mert imádom őket. Mert viccesek, nem panaszkodnak, értelmesek, és szkeptikusak tudnak lenni a tipikus női problémákkal szemben, vagy egyszerűen csak nem érdekli őket, hogy mi a legújabb diéta, és hogy milyen a legújabb szempillaspirál. Mert meghallgatnak anélkül, hogy túl akarnák panaszkodni az én problémámat, és mert a hízás nekik nem természetes és ugyanúgy problémának látják, hogy én nem tudok hízni, mint hogy más nem tud fogyni, sőt. Nem hiszik, hogy eltúlzom a dolgot, csak azért, hogy én is mondjuk valamit. Leginkább viszont, amiért sokkal jobban élvezem a férfiak társaságát a nőkénél, hogy nekik nem vagyok “fura”, és hogy mellettük elfogadhatom magam, mert nem “fura”, hogy nincs semmi kivetnivalóm magamon, és hogy nem próbálok meg mindenáron tökéletes lenni, csak egészséges. Mert 60 kilónak lenni és 162 centinek lenni nem tragédia, sőt. De 46 kilósan és 162 centisen már kezdek kétségbeesni, hogy mi lesz az egészségemmel, mi lesz, ha nem leszek elég erős, hogy ki tudjak hordani egy gyereket, mi lesz, ha akkor sem fogok tudni hízni, ha a kisbabámnak e miatt lesz bármi baja? 

Szóval, kérlek, ne csak akkor véljük jogosnak a panaszt, ha valaki hízik 3 kilót, hanem akkor is, ha valaki a másik véglet, és a genetikájából adódóan hipsz-hopsz fogyott 3 kilót. Nem boldogság ez nekünk higgyétek el, és ugyanakkora küzdelem elérni az 50 kilót, mint egy 53 kilós lánynak, akinek pont fordított a genetikája. 

Szeresd a tested, és tartsd egészségesen, meg fogja hálálni! 

Ha véletlenül hasonlóan éreznél, mint én, akkor, ne kényszerítsd rá magad valamire, ami nem vagy! Ha szereted a tested, akkor örülj, és szeresd, és ne érdekeljen, hogy 8 másik melletted nyafog, keress másik 2-t, aki nem, és felejtsd el azt a 8-at, nem érnek annyit!

Még mindig imádom a munkahelyem, ahol hála istennek elfogadnak, és nem vagyok “fura”, talán kicsit, de olyan pozitív, cuki értelemben, és ahol elmondhatom, hogy hízókúrázom, mert ebben is támogatnak, és önmagam lehetek. Ahol nem kell azt mondjam, amit nem érzek, és nem kell más legyek azért, hogy maradéktalanul elfogadjanak 1 hónap után is! Míg máshol félév után sem éreztem semmi ilyesmit.